Csodás reggelre ébredtek. Korán keltek, telepakolták az autót. Pokróc, törölközők, naptej, evezők, teli hűtőtáska. Ajtót-ablakokat bezártak, majd kapkodva keresni kezdték Theót, a férfi hű társát, akinek csak a bánatos hátával találkoztak a ház mögött, így annak magyarázták el, hogy nyugi, elmennek egy picit, de sötétedésre ripsz-ropsz itthon lesznek ismét. És csak azért nem tudják most őt is magukkal vinni, mert a gumicsónak és a kutyakörmök, ugye…
Theo miatt nem kis lelkiismeret-furdalással indultak a falu másik végébe Lacekért - aki majd visszahozza az autót, és este a megbeszélt helyen, a parton várja őket. Merthogy azt vették a fejükbe, hogy napnyugtáig lecsorognak a dingivel, jóval a falun túlra.
A kocsival felmentek a folyó mentén vagy 20 kilométert, egészen a várossal szemben lévő kompkikötőig, ott lehordták a partra az összes holmit. Lacek még segített Ákosnak felpumpálni a tengerre tervezett dupla kamrás, méretes gumicsónakot, s miután vízre tették, elbúcsúztak tőle. A férfin látszott, hogy tetszik neki a hely, a társaság, szívesen maradna még. Nehezen indult el az autó felé, vissza-visszanézett és integetett.
– Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy levetkőzve lásson – mondta vigyorogva Anna –, még ekkora távolságból sem.
Fehér shortban és ujjatlan, halványnarancs trikóban – ami alatt még a vak is látta, hogy nem visel melltartót - álldogált bokáig a vízben, és várta, hogy amaz elinduljon. Napbarnított, hosszú lábszárára érzéki mintát rajzoltak a lágyan hullámzó vízből visszaverődő fények.
– Irigy vagy – nézett a lányra hamiskás mosollyal Ákos, miközben próbálta a holmijukat az egyensúlyra törekedve, praktikusan elhelyezni a „tengerjáróban”. – Bár nem is igazán Laceknak való látvány lenne. Még valami baja esne a szívének. Én jobban bírom az efféle megpróbáltatásokat. Úgyhogy… gyere már ide!
A nő nem mozdult, így elindult felé, majd két kezét kinyújtva magához húzta.
– Túl sokáig nem érezhettelek – mondta sóvárogva, s forró tenyere a trikó alá csúszott.
– Ó, igen – súgta a fülébe kacéran a lány, miközben a férfi nyaka köré fonta hosszú karjait –, azalatt a 25 perc alatt valóban nem értél hozzám, míg ideértünk.
– De csak azért, mert nem melletted ültem.
Lágyan megcsókolta, ám mielőtt még túlságosan belemelegedtek volna, Anna próbálta finoman eltolni magától.
– Állj, állj! Ssssh… – tette a férfi szájára összezárt ujjait. – Muszáj elindulnunk, ha még ma meg is akarunk érkezni!
Lendületesen arrébb lépett, és már lökte is beljebb a csónakot.
– Indulás, kapitány! Hajóra!
Kétoldalt kényelmesen elhelyezkedtek a csónak hátsó peremén, majd mindketten erőteljesen lapátolni kezdtek a folyó közepe felé, ahol már nagy volt a sodrás. Itt szinte már semmi dolguk nem volt, csak hagyni, hogy vigye őket a víz, élvezzék a közeledő ősz még melengető sugarait, és időben észrevegyék a napközben néha fel-felbukkanó kiránduló és tolóhajókat, és kitérjenek az útjukból.
A nő a csónakba tette az evezőjét, s lassan kezdett megszabadulni a testét börtönbe záró ruhadaraboktól. Ákos élvezettel nézte a lány hirtelen előbukkanó, súlyos melleit, formás csípőjét, a dereka ívét.
– Fordulj meg… - kérte rekedten. – Nem úgy! Felém!
Anna a labilis járműben egyensúlyozva lassan odafordult.
– Csodálatos vagy… - bámulta áhítattal a férfi az egyenletesre sült, meztelen testet, és tekintete nem tudott szabadulni a lány combjai közti bizsergető látványtól. – Fogalmam nincs, hogy tudok majd egyáltalán másra koncentrálni egész nap itt, a folyó közepén sodródva...
– Sehogy. De majd igyekszem elterelni a figyelmedet valami egyébbel… – mondta a lány kacér mosollyal. Óvatosan ráereszkedett az imbolygó csónak oldalsó peremére, hátradőlt, bal térdét felhúzta, és elégedetten nyújtózva, ártatlanul rebegte:
– Napozzunk kicsit… De, neee! Ne gyere ide! Felborulunk! – kiáltotta hirtelen a férfi mozdulatát látva, majd szinte suttogva folytatta:
– Feküdj te is ugyanígy velem szembe… Élvezzük, ahogy ringat a víz…
– Jó. De én egészen mást is szeretnék közben élvezni...
…Csodás partszakaszok mellett haladtak el. Szinte minden homokos placc látványától kísértésbe estek, hogy kikössenek és néhány órát ott töltsenek – csak kicsit bebarangolni a környéket, lapos kavicsokat, kagylóhéjat gyűjteni a sekély átfolyásokból… -, de muszáj volt valamennyire tartaniuk az időt, hiszen Lacek a falujuktól 15 kilométerre délre fogja várni őket este, a megbeszélt időben. Ha minden alkalommal enged Ákos vágytól izzó tekintetének – és saját bűnös gondolatainak -, biztosan lépten-nyomon leheverednek valami csalogató helyen, és...
És akkor egy hét is kevés lesz megtenni ezt a 35 kilométert.
Anna már az első óra eltelte után magában fogadalmat tett, hogy legközelebb minimum 5 napot fognak szánni hasonló vizes kirándulásra. Hiszen annak semmi értelme, hogy „végigszáguldjanak” ezen a festői tájon, és ne élvezzék ki a hely adta számos lehetőséget, ne legyen kellő idejük gyönyörködni a természet apró csodáiban. Imádta nézni a vízbe hajló, félig kiszáradt, öreg fűzfák óriáskígyókként tekergő gyökereit, amiket a folyó állandó mozgása szinte teljesen kimosott a talajból. Azok dacolva a természettel, utolsó erejükkel is elszántan kapaszkodtak az egymásra dobált, szürke kövek között.
És persze imádta magán érezni, el-elkapni a férfi sóvárgó pillantásait. Szeretett játszani a kívülről véletlennek tűnő mozdulatokkal. Amikor az ingatag csónakban áthajolt a hajgumiért a sporttáskához úgy, hogy meg kelljen kapaszkodnia közben Ákos vállába, és melleivel nem tudta nem súrolni annak homlokát, orrát. Szerette azt a bódító érzést, amit a férfi érintése váltott ki belőle, amikor mindkét kezével belemarkolt a csípőjébe és az arcát belefúrta az előtte hullámzó keblekbe…
– Én itt kiszállok! – mondta hirtelen.
– Itt??? A folyó közepén? – nézett rá döbbenten Ákos.
– Dehogy! – nevetett fel Anna, és a jobb oldali, hosszan elnyúló, szürkehomokos partra mutatott. – Éhes vagyok. És meseszép ez a vidék. Átveszem a parancsnokságot! Matróz! Evezőt a kézbe! Irány a part! Kajálunk!
A férfi megigézve itta magába a lány minden mozdulatát, hamvas, napbarnított meztelenségét, és egyáltalán nem zavarta, hogy hirtelen lefokozták. Mosolyogva tett eleget az utasításnak, és néhány perc elteltével egy alacsony fűzfa árnyékában leterítették az ezeréves, barna pokrócot. A hűtőtáskából papírtányérokra rakták a kockákra vágott görögdinnyét, őszibarackot. Elővették a tegnapról maradt sós libatepertőt, kis dobozkában a libazsírt, zöldpaprikát, a ropogós héjú fehérkenyeret, és az előző nap cukrászdából hozott, ipari mennyiségű vaníliás-habos álomsütit.
– Hűű, eddig nem is éreztem, hogy ennyire éhes vagyok – ült le Ákos a rögtönzött terüljasztalkámhoz.
– Milyen jó, hogy én igen! Helyetted is! – mondta a lány két hatalmas harapás libazsíros kenyér között. – Most adunk egy kicsit az egészséges táplálkozásnak, utána úszunk egyet lelkiismeret-nyugtatási célzattal, és indulhatunk is tovább, matrózom! – nyomott egy cuppanós csókot a férfi borostás arcára.
Jóízűen falatoztak, nagyokat nevettek, visszaintegettek az előttük harmadszorra elhaladó motorcsónakosnak – akit szemmel láthatóan lenyűgöztek a parton található természeti szépségek és nőies domborulatok.
– Ha ez még egyszer visszajön, megölöm! – nézett utána vasvillaszemekkel Ákos. – Menjen máshova bámészkodni!
– Te is irigy vagy – nevetett fel Anna hangosan, majd hasra fordult.
– Az – mondta bosszúsan a férfi, majd megenyhülve folytatta: - Elég volt? Nem kérsz többet? És a süti??? Ott van még az a halom vaníliás csoda! Muszáj megenni, mert estig már nem bírja. A jégakkukban már csak víz van…
– Nem tudok többet enni. Komolyan. Majd szép lassan elmajszolod - mondta a lány szinte oda sem figyelve. Az agyában folyamatosan a csónakban történt néhány órával azelőtti őrületes szeretkezés képei villogtak.
– Ennyit??? Ne viccelj… - Ákos nagyot sóhajtott, majd megadóan nekilátott az édességnek, de néhány szelet után már lassított a tempón, és csak csipegetett. Közben folyamatosan a mellette hason fekve napfürdőző meztelen lány csábító domborulatain legeltette a szemét, és ismét nagy kedvet érzett, hogy újra átéljék a csónakban történteket. Képtelen volt betelni vele.
Anna csukott szemmel, a karjain nyugtatott fejjel is minden porcikájával érzékelte és élvezte Ákos átható tekintetét a bőrén, a hátán, a derekán… Combjait köz érezte a csiklandozó forróságot, de nem mozdult. Most nem. Nagyvad akart lenni, trófea ismét. Finoman, szinte észrevétlenül megemelte a csípőjét, kényelmesebb helyet keresve mocorgott egy kicsit a süppedő homokon – talán valamivel hosszabb ideig is a kelleténél –, szinte tálcán kínálva fel barnára sült, buja hátsóját a férfinak, aki hirtelen ötlettől vezérelve fogta a maradék három krémes-habos süteményt, és egy gyors mozdulattal a fenti testrészre maszatolta.
Anna felsikított. Egész teste megfeszült a nem várt ingertől, de képtelen volt megfordulni, mert a másik szinte azonnal rávetette magát, arcát beletemette az édes-krémes mennyországba, és mohón nyalogatni, harapdálni kezdte az isteni desszertet.
– Bocsánat, bocsánat, szívem! Véletlenül összekentelek, de nyugi, nyoma sem marad, majd meglátod! – dörmögte bele a vanília illatú, érzéki hajlatokba.
A lány felemelte a fejét, állát kaján mosollyal a kézfejére támasztotta és elégedett sóhajjal nyugtázta magában: jól van matrózom, vetted az adást… nincs mese, kedvemre való FÉRFI vagy...
Natalie Riven-Roux & Daniel P. Campbell
https://www.facebook.com/rivenroux.and.campbell/
Fotók: Pixabay
